Sony

Május 7.-én délután körülbelül húsz ember gyűlt össze egy kiégett áruház harmadik emeletén, hogy megalapítsanak egy új céget, a Tokiói Telekommunikációs Műszaki Vállalatot, amiből később a SONY Corporation kialakult. A cég alapítója Ibuka Maszaru 38 éves volt. A cég kereskedelmének kiépítése Akió Moritára, a kiváló mérnökre hárult a későbbiek során, ekkor 25 éves volt. Az épület Tokió lebombázott központjában volt, és maga az épület, katonai célpontként volt nyilvántartva, mivel alatta, a föld alatt, egy vákuumcső gyár működött.

Alkatrész beszerzési lehetőség egyedül a feketepiacon volt. Első termékük egy egyszerű rizsfőző volt. Egy favödörbe tettek elektródákat, a nedves rizs zárta volna az áramkört, s ha minden kész, az áramkör automatikusan megszakad. Mivel nem tudtak egységes konzisztenciát elérni a rizsnél (hol szétfőtt, hol meg nyers maradt), feladták. Ez volt az első, és egyetlen termékük, ami nem hozott sikert. Ezután, mivel a cég működéséhez készpénzre volt szükség, villanypárnákat készítettek. (A kormány, hogy fékezze az inflációt, a bankszámlákat zárolta, csak a rajta lévő pénz 10 %-át lehetett kivenni !). Az utcán eladott párnákból jutottak “hozzáférhető” pénzhez.

Ibukának azonban jóval izgalmasabb ötlete volt. A háború alatt szigorúan betiltották a rövidhullámú rádiózást, és a készülékeket. A háború után ezt már nem tiltotta a törvény, és igény is volt rá, de minden készülék csak a középhullám fogására volt alkalmas. Ibuka tervezett egy rövidhullámú adaptert, ami egyetlen vákuumcsövet tartalmazott. De a szükséges csövet csak a feketepiacon tudták beszerezni, sokszor méregdrágán. Ennek ellenére az adapter nagyon népszerű lett. Ennek ellenére a bérfizetés, ekkor csak üggyel – bajjal, nehézkesen történt, a forrás hiány miatt.

Nem csak az alkatrész beszerzés jelentett gondot, hanem a benzin hiány is. Ezt szintén lehetett feketén venni, amerikai katonák leszívták a járművükből, és ezt árulták. Ezért a hatóságok piros festéket kevertek bele, amit a japánok faszénnel tüntettek el, így legalizálták, az illegális beszerzést. A nehézségek ellenére Ibuka egy teljesen új termékkel akart megjelenni a piacon. Hangrögzítő eszköz kifejlesztésébe kezdtek, acélhuzal lett volna a jelhordozó. Ilyen huzalos hangrögzítő már készült Németországban. Ezzel nem nagyon haladtak, ekkor már létezett a szalagos hangrögzítés, de erről Ők nem tudtak.

Az első csúcstermék

A megszállók ekkor átvették a japán rádiótársaságot, és új berendezésekre, magnókra, keverőkre volt szükségük. Ibuka ajánlatot tett egy nagy keverőegység megépítésére. Az illetékes tábornok kiment megnézni az ismeretlen gyártót, hogy a részleteket megbeszéljék. Meglátva a műhelyt elképedt, hogy milyen primitív, csak a fejét rázta. Amikor leszállították a keverőt, mindenki le volt nyűgözve a minőségtől, főleg a tábornok, aki nem értette, hogyan tudtak ennyire kezdetleges körülmények között ennyire magas technológiát tartalmazó terméket előállítani. Ezután további munkákat kaptak az amerikai hadseregtől. Itt látott Ibuka életében először szalagos magnót. Rövid vizsgálódás után megállapította, hogy a huzalos hangrögzítés nem veheti fel a versenyt a szalagossal. Ezért elkezdték a fejlesztését.

A szalag

Fogalmuk nem volt azonban, hogyan lehet a kulcselemet, a szalagot elkészíteni. Műanyagjuk nem volt, csak celofán, de az nem volt megfelelő, ezért erős papírszalagot készíttettek, és ezzel kísérleteztek tovább. A mágneses anyagot vasoxalátból, serpenyőben, fakanállal keverve állították elő. A kapott port színtelen lakkal keverték össze, és mosómedve hasi szőrzetéből készült finom ecsettel vitték rá a papírszalagra. Így kezdték a fejlesztést. Később hozzájutottak műanyaghoz, és a szalagjaiknak olyan vevője volt 1965 novemberében, a magas minőség miatt, mint az IBM.

Elkészült az első, 35 kg-os készülék, 50 darabot gyártottak le. Mindenkinek tetszett, de játéknak tartották, és drágának, senki nem akarta megvenni. Ekkor ébredtek rá arra, hogy nem elég egy új terméket kifejleszteni, el is kell adni…

Ez a feladat áthárult Akióra, aki egy régiség kereskedésben látta, amint egy gyűjtő, a magnetofon áránál jóval többet fizet egy antik vázáért. Ekkor ébredt rá arra, hogy ha el akarja adni a magnetofont, akkor meg kell találnia azokat, akik felismerik a termék értékét (a vázáé is kézzelfogható volt a gyűjtőnek). Észrevette, hogy bíróságokon hiány van gyorsírókból. Itt mutatta be a terméket, és a bíróságon, rögtön látták, hogy ez nem játékszer, hanem jelentősen megkönnyíti a munkájukat. Ezután az oktatási minisztériumot vették célba, a hatékonyabb nyelvoktatás végett. A következő modelljük egy aktatáskánál még nagyobb volt ugyan, de egy bőröndnél kisebb.

A tarnzisztor

A magnetofon üzlet fellendült. 1948-ban olvasták, hogy a Bell laboratórium feltalálta a tranzisztort, és hamarosan licenszt lehet rá vásárolni. Felismerték, hogy ez forradalmasítani fogja az elektronikát, bár erről a termékről csak nagyon keveset tudtak. Amikor egy év múlva aláírták a szabadalmi megállapodást, a General Electrik emberei azt mondták, hogy csak szűk frekvencián működik, és ha fogyasztási cikkben akarják felhasználni, akkor a hallókészülék az egyetlen, ami szóba jöhet.

Egy év múlva már továbbfejlesztették a tranzisztort, ami közben a fejlesztő Eszaki Leo, és társai leírták a az alagút dióda effektust, azt, hogy a szubatomi részecskék, hogyan tudnak hullámokban áthaladni a látszólag leküzdhetetlen akadályon. Ezért 1973-ban Eszaki Nóbel – díjat kapott.

A SONY név születése

1953-ban, a nehezen megjegyezhető nevet lecserélték. Sok ötlet után, a végső, mais meglévő így született: Először a latin sonus szót választottá, ami hangot jelent. Kezdtek japánban is elterjedni az angol kifejezések. A sikeres és tehetséges fiúkat sonny -nak, vagy sonny boy – nak nevezték. Ennek optimista csengése volt, és hasonlított a sonus – hoz is. A szonny szó, kiejtve “szón-ni” japánul azt jelenti, hogy pénzt veszíteni. Ezzel nem lehetett elindítani egy új terméket, ezért kihagyták az egyik betüt. Így született a SONY, ami egyetlen nyelven sem jelent semmit.

Az első kisrádió

1957-ben állították elő az első “zsebre vágható” tranzisztoros rádiót. Nem mondták, hogy melyik zsebre gondoltak, ezért kezdetben gondot jelentett, hogy egyedül az ing zsebbe nem fért bele. A problémát úgy oldották meg, hogy az ügynökeiknek valamivel nagyobb zsebű ingeket csináltattak.

Fejlesztés

Árbevételük 6 – 10 %-át fordították fejlesztésre, piackutatásra egyáltalán nem költöttek, mert az volt a véleményük, hogy nincs értelme arról kérdezgetni az embereket, hogy mit szeretnének, amikor az embereknek fogalmuk nincs arról, hogy mit tud a SONY megcsinálni…

Jó példa erre a Walkman születése is. Ibuka bement Akió irodájába egy hordozható magnetofonnal, és egy fejhallgatóval. Elmondta, hogy szeretne zenét hallgatni, de nem akar másokat zavarni vele, de nem akar egésznap a magnó mellett ülni, azonban a magnó túl nehéz ahhoz, hogy magával vigye mindenhová. Akió egyetértett vele, körvonalazta az újtermék jellemzőit, és kiadta az utasítást a fejlesztőknek. Mindenki más azt mondta, hogy ez nem fog érdekelni senkit, de mindketten kitartottak az ötletük mellett. A walkman sikerét mindenki ismeri, de ezt sem tudta volna előre jelezni egy piackutatás, hiszen a két férfin kívül senki sem hitt benne. A terméket erős hirdetési kampánnyal támogatták, és vasárnaponként fiatalokat alkalmaztak a sétáló utcákban, hogy hallgassák új walkman -jukat, és dicsekedjenek el vele mindenkinek.

Megdöbbentő ajánlatok

Az első a Bulova cégtől érkezett. 100.000 tranzisztoros rádiót rendeltek, azzal a kikötéssel, hogy nem szerepelhet rajta a SONY márkanév, helyette a Bulova-t kell ráírni a termékekre. Óriási üzlet volt, de Akió elutasította. A Bulova igazgatója nem vette komolyan ezt a hírt, nem hitte el, hogy ekkora megrendelést bárki visszautasíthat. Ezt mondta: “A mi cégünk neve híres márkanév, ötven évbe telt, amíg sikerült a köztudatba bevinni. A maguk márkanevét soha senki nem hallotta, miért nem használják ki a miénk nyújtotta előnyöket ?” Akió a következőt válaszolta: “Ötven évvel ezelőtt az önök márkaneve ugyanolyan ismeretlen volt, mint most a mienk. Én egy új termékkel jöttem ide, és most teszem meg az első lépéseket a cégem elkövetkezendő ötven éve felé. Ünnepélyesen megígérem, hogy ötven év múlva a mi nevünk is lesz olyan híres, mint most az önöké.” Az óriási megrendelés visszautasítása miatt sokan szamárnak tartották, de Akió szerint ez volt élete legjobb döntése.

A második történet: Egyik vevőnek tetszett az új rádió, és mivel a láncának 150 egysége volt, nagyobb mennyiséget akart rendelni. Árajánlatot kért 5.000, 10.000, 30.000, 50.000, és 100.000 készülékre. Másnapra készült el Akió ajánlata, aminek láttán a vevő csak pislogott, mint aki nem hisz a szemének. Letette a papírt, és türelmesen ezt mondta: “Mr. Morita, én majd 30 éve vagyok beszerző, de maga az első ember, aki idejön, és azt mondja, hogy minél többet veszek magától, annál magasabb az egységár. Ez nem logikus!” Ekkor Akió elmagyarázta, hogy a nagyobb mennyiséghez be kell fektetni, és ha a következő, hasonló méretű megrendelés elmarad, akkor sem bocsáthatja el az újonnan felvett alkalmazottakat, mivel azok hosszútávra kötelezik el magukat a cégnek. Ezért a nagyobb mennyiség legyártását, csak magasabb egységáron tudják elvállalni. Amikor a vevő ezek hallatán túljutott a megdöbbenésén, elmosolyodott, és megrendelt10.000 darab rádiót.

Gyakran kérték a SONY-t, hogy gyártson olcsó készülékeket, mert jelentősen leszállítva az árat, jóval nagyobb mennyiséget tudnának eladni. Akió az ilyen felkérésekre mindig közölte, hogy nem érdekli silány áru előállítása, pusztán a pénzkereset miatt…

A videó

A gondolattal, már akkor kezdtek foglalkozni, amikor még a fekete fehér TV készülék volt a bomba üzlet. A tévéállomásoknak készült, első Ampex videó egységek hatalmas nagyok voltak, szinte az egész szobát betöltötték. A SZONY azonban olyat akart gyártani, amit az emberek a lakásukban is tudnak használni. Elkészítették a U-Matic névre keresztelt terméket, ami világszerte szabvány lett, és kiszorította a korábbi termékeket a tévéstúdiókból. De Ibuka nem volt megelégedve, “ez a típus soha nem lesz családi készülék”, mondta. Elővett a zsebéből egy könyvet, és azt mondta, hogy ekkora kazettát akar, és legalább egy órás anyag férjen el a kazettán. Ezzel megindult a fejlesztés, ami a Betamax rendszert létrehozta. Ez lényegesen jobb minőségű, mint a VHS, mégis ez utóbbi terjedt el, mert a VHS fejlesztői a filmgyárakkal szerződtek, és műsorral teli, rosszabb minőségű szalag lejátszására alkalmas készülékeket vásárolták inkább az emberek.

Egyéb újításaik

A tranzisztoros rádió után elsőként készítettek tranzisztoros TV készüléket, kézben tartható lapos TV-t. A Walkman után megalkották a Discmen-t. Ők vezették be Japánban a sztereót. A világ első, házi használatra szánt videójáról már beszéltem, Ők találták fel ezenkívül a Trinitron rendszert, a színes, képernyőre vetítést is, valamint a 3,5 -es floppy discet. Amikor az amerikaiak még nagyméretű fekete fehér TV-t gyártottak, a SONY ugyanannyiért már hordozható színest kínált. Kijöttek egy 9 dekás rádióval, amit kulcstartóra akasztva lehetett viselni, sőt karórába is építettek rádiót, csak azért, hogy megmutassák, ezt is meg lehet csinálni. Később tudták meg, hogy az Apolló 11 a fedélzetén egy SONY kazettás magnót vitt magával a Holdra, és arról játszottak vissza zenét a Földre. (Ez boltban vásárolt termék volt, később Akió tréfásan le is szidta a mérnökeit, hogy “túltervezték” a magnót, mert még a NASA-nak is megfelelt, – nem kell annak a súlytalanságban is működnie – mondta… J ) 1984-ig négy Emmy díjat kaptak. Amikor kifejlesztették a CD lemezjátszó tecnológiájukat, az senkit nem érdekelt az USA-ban.

Más

1968-ban, mint minden japán gyártót, a SONY-t is dömpinggel vádolták, pedig közismerten a legmagasabb áron adott el az USA-ban, tehát kizárt, hogy bármi köze lehetne egy alacsony árral operáló összeesküvésnek. Nyolc évbe telt, amíg ezt tisztázni tudták, és további 2,5 évbe, amíg ezt a feljebbviteli bíróság is megerősítette…

A SONY alapításának 35. évében, a világ egyik vezető divattervezőjével készíttetek egyen köpenyt. Az ötletes szürke, piros csíkos köpeny annyit ér, mint egy hitelkártya, a környék kereskedői gyakran hiteleznek az alkalmazottaknak, ha szükségük van rá, egyszerűen a köpeny, és a névkártya alapján.

Akiót meghívták Kínába, és a Szovjetunióba is, hogy az ottani olcsó munkaerő felhasználásával, “inflációmentes” , és béremelés mentes környezetben létesítsen a SONY termelő egységet. Akió azonban azt mondta, hogy nem engedheti meg, hogy a látott primitív körülmények között, durva szerszámokkal, közönyös munkásokkal SONY termékeket állítsanak elő. Megmutattak neki egy durva, dobozszerű, fekete fehér TV-t, amit európai eladásra szántak, és megkérdezték, mi a véleménye róla ? Ilyen csúnya televíziót nem tekintünk eladhatónak – hangzott a válasz. De a TV-t magával vitte, és a mérnökei hosszú jelentést küldtek az áramkörök áttervezésére, és egyéb tökéletesítéseket is javasoltak, de semmiféle SONY technológiát sem…